A növényi kommunikációs berendezést (Plant Communication Apparatus) először Gagliano és munkatársai (2013) alkalmazták csilipaprika (Capsicum annuum, Solanaceae) növényekkel végzett kísérleteikben, hogy kimutassák: a növények képesek megkülönböztetni a fajazonos felnőtt egyedeket és a más fajhoz tartozó (pl. édeskömény) növényeket, még akkor is, ha a rendszerben a hagyományos kommunikációs csatornák le vannak zárva.
Ez a kísérleti berendezés megakadályozza a növények közötti föld feletti és alatti érintkezést, valamint a kémiai és fényalapú jelek cseréjét, amelyek normál esetben lehetővé teszik a növények közötti kommunikációt.
A rendszer így alkalmas alternatív jelátviteli módok vizsgálatára, vagy bizonyos kommunikációs utak szelektív kizárására.
A kísérletben a csilimagokat kör alakban helyezik el a felnőtt növény körül, amely egy központi, hengeres dobozban található.
A magok és a felnőtt növények két különböző méretű, négyzet alakú dobozban helyezkednek el — az egyik a másik belsejében —, és a két doboz közötti levegőt egy vákuumszivattyúval (nem tartozék) eltávolítják, így teljesen kizárják az esetleges jelátviteli interferenciát a szomszédos egységek között.
Az egység színtelen, öntött akrilból (Moden Glas) készül, amely a látható fény 92%-át átereszti, ugyanakkor átlátszatlan az ultraibolya és infravörös hullámhosszú sugárzásokkal szemben.
Ez a kialakítás biztosítja, hogy a növények közötti bármilyen kimutatható reakció nem a megszokott kémiai, fény- vagy érintéses kommunikációs csatornákon keresztül történik, hanem más, eddig kevésbé ismert jelátviteli mechanizmusoknak tulajdonítható.
